tejszínes csirke

ma a johi tejszínes csirkéjéről mesélek.

az úgy volt, hogy elmentünk johival londonba. hostelben laktunk, és johi egyik este kitalálta, hogy ő tejszínes csirkét fog főzni, rizzsel. amihez kell csirke, tejszín, hagyma, rizs. ezeket megvettük.

aztán bementünk a hostel konyhájába és konstatáltuk, hogy _semmi_ nincs, amivel főzni lehetne. viszont voltak ott más lakók, akik egyrészt elfoglalták majdnem az egész tűzhelyet, másrészt viszont rendelkeztek mindenféle izgalmasabbnál izgalmasabb fazekakkal meg ilyesmikkel. úgyhogy öt perc konyhapulttámasztás és stírölés után kész volt a stratégiánk (a douglas adams-féle törülköző-módszer): johi bőszen elkezdett úgy tenni, mint aki főz (máig sem értem, hogyan sikerült ezt a látszatot keltenie, de még én is bevettem), én meg elkezdtem kuncsorogni: innen egy vágódeszkát, onnan egy kést hozzá, amonnan egy fazekat... a fazekat igen nehezen adták, mert féltették. teflon. nem nézték ki belőlünk, hogy már láttunk olyat. később, amikor elmosogatva visszaadtuk, akkor láttam életem egyik kedvenc megkönnyebbült arckifejezését.

szóval volt egy fazekunk és... ennyi. úgyhogy a következő történt: mindent bele. először a hagymát, aztán a csirkét. ezek szépen megsültek. persze só, bors nem árt. aztán a rizst, kétszer annyi vízzel. az szépen megfőtt. aztán a végén a tejszín, az két-három percig még kutyulódott. (azt mondta johi, a tejszín nem szereti, ha felforr. megértem, én sem.) arányok ízlés szerint. (itt kezdtem rájönni, hogy az is lehet jó, ha nem precízen megírt mennyiségekkel dolgozom, hanem ahogy jólesik.)

továbbá azt is mondta johi vacsora után, hogy ez jobb lett, mint az eredeti, amit tervezett megfőzni. hát én az eredetit nem kóstoltam, de ez annyira finom volt, hogy most itt lundban három napra való adagot főztem belőle, és holnap is fogok.