Amint oldalt is olvasható, a régi blog az alsó fiókban pihen, közszemlére pedig ezentúl az étellel kapcsolatos kalandok kerülnek. Elég izgalmas időket élek e téren ugyanis, és néhány hónapja bizseregnek már az ujjaim, hogy blogformába is öntsem, amit átélek. A régiek közül három vonatkozó bejegyzést megtartottam kezdetnek.

chokladbollar

ma a svéd csokigolyó/kókuszgolyó jön. nincs benne rum, se meggy a közepén, mégis finom!

így néz ki:



egyszerű és gyors és nagyon laktató, kitűnő segédeszköz, amikor valamiért nem akarsz rendesen vacsorázni.

kell 15 deka vaj. meg kell olvasztani, és beleönteni egy nagy tálba. hozzá kell adni két deci (egy kisebb bögre) kristálycukrot és egy habverővel szépen elkeverni. érdemes igyekezni, amíg még nem hűl ki a vaj, mert úgy jobb. :) elektromos habverővel próbálkozni lámaság!

Ezután sorban belemegy másfél evőkanál vaníliás cukor, négy és fél evőkanál kakaópor (lehet öt is, mert a kakaó jó :)), három és fél deci zabpehely (svédül havregryn, szerintem az zabpehely) és egy deci kókuszreszelék. Közben folyamatosan tessék kevergetni a kis habverővel. Annak a közepén összeáll egy gombóc, de az könnyen kijön.

Még egyvalamit kell hozzátenni, ami négyféle lehet:
1. 2-3 evőkanál víz,
2. 2-3 evőkanál narancslé,
3. kávésoknak 2-3 evőkanál víz és 2-3 teáskanál kávépor
4. még mindig kávésoknak 2-3 evőkanál főzött kávé.

Most van egy helyes kis masszánk, elég képlékeny. Ezt be kell vágni a hűtőbe, amíg egy kicsit meg nem dermed. Ne egyél bele! Ha ilyen meleg állapotában sokat nassolsz belőle, hamarabb fájdul meg a hasad, mint ha előbb hagyod kihűlni...

Félóra-háromnegyed óra után már kb jó. Ekkor kell kis golyókat gyártani és kókuszreszelékben meghempergetni őket. És kész.

Persze kinek van kedve a golyókhoz? Kiskanállal a nagy tálból... nos, annak is megvan a maga hangulata. :) Főleg egész éjszakán át való tanuláshoz ideális változat, de amikor épp nem eszed, tedd vissza a hűtőbe, mert hidegen finomabb.

mézes-mustáros csirke

a tejszínes csirke után nem mentem messzire, ami az alapanyagokat illeti, azonnal megálmodtam, hogy most pedig megtanulom megfőzni a legkedvencebb kedvenc kajámat, a mézes-mustáros csirkét. a szerelem azóta tart, amióta egyszer egy étteremben a tatai öreg-tó mellett teljesen véletlenül egymásba botlottunk.

szóval megkérdeztem hirtelenjében mindenkit, akit csak elértem, hogy ő hogyan csinálná. plusz gugliztam. rájöttem, hogy kétféle mézes-mustáros csirke van: az egyik kotta szerint csak be kell kenni a húst és úgy megsütni, a másik a szaftos cucc. na aaaz kell nekem!

végül ebből a receptből indultam ki, de kihagytam, ami nem volt itthon :D ráadásul már háromszor megfőztem és idővel (meg az elérhető alapanyagok mennyiségével) változott egy kicsit, a következőképpen:

feldaraboltam a csirkemellet kis bájos falatokra. aprítottam ipari mennyiségű hagymát, mert rájöttem, hogy a hagymát nagyon szeretem! olívaolajon pirítottam meg, de nem teljesen, mert egyrészt türelmetlen voltam, másrészt a végén kiderült, hogy így még finomabb. aztán rá a husi, ami nagyon gyorsan megsül, meg egy kis víz (de tényleg csak kicsi), hogy időt és állagot nyerjünk. amíg a husi süldögél, jöhet a só, a bors, a méz és a mustár, mindből annyi, amennyi jólesik. kutyulgatni kell jobbra-balra, főzni addig, amíg a szósz állaga pont megnyerő nem lesz. egyszer túl sok vizet tettem alá, alig győztem kivárni, hogy elfőjön... közben lehet kóstolgatni is, meg főzni hozzá köretet (rizs meg penne a favorit eddig), és amikor már legszívesebben az egészet elkóstolgatnád, na akkor van kész!

p.s.: igaziból annyira gyorsan megvan, hogy amikor elkezded aprítani a hagymát, már tedd fel a vizet a köretnek is...

tejszínes csirke

ma a johi tejszínes csirkéjéről mesélek.

az úgy volt, hogy elmentünk johival londonba. hostelben laktunk, és johi egyik este kitalálta, hogy ő tejszínes csirkét fog főzni, rizzsel. amihez kell csirke, tejszín, hagyma, rizs. ezeket megvettük.

aztán bementünk a hostel konyhájába és konstatáltuk, hogy _semmi_ nincs, amivel főzni lehetne. viszont voltak ott más lakók, akik egyrészt elfoglalták majdnem az egész tűzhelyet, másrészt viszont rendelkeztek mindenféle izgalmasabbnál izgalmasabb fazekakkal meg ilyesmikkel. úgyhogy öt perc konyhapulttámasztás és stírölés után kész volt a stratégiánk (a douglas adams-féle törülköző-módszer): johi bőszen elkezdett úgy tenni, mint aki főz (máig sem értem, hogyan sikerült ezt a látszatot keltenie, de még én is bevettem), én meg elkezdtem kuncsorogni: innen egy vágódeszkát, onnan egy kést hozzá, amonnan egy fazekat... a fazekat igen nehezen adták, mert féltették. teflon. nem nézték ki belőlünk, hogy már láttunk olyat. később, amikor elmosogatva visszaadtuk, akkor láttam életem egyik kedvenc megkönnyebbült arckifejezését.

szóval volt egy fazekunk és... ennyi. úgyhogy a következő történt: mindent bele. először a hagymát, aztán a csirkét. ezek szépen megsültek. persze só, bors nem árt. aztán a rizst, kétszer annyi vízzel. az szépen megfőtt. aztán a végén a tejszín, az két-három percig még kutyulódott. (azt mondta johi, a tejszín nem szereti, ha felforr. megértem, én sem.) arányok ízlés szerint. (itt kezdtem rájönni, hogy az is lehet jó, ha nem precízen megírt mennyiségekkel dolgozom, hanem ahogy jólesik.)

továbbá azt is mondta johi vacsora után, hogy ez jobb lett, mint az eredeti, amit tervezett megfőzni. hát én az eredetit nem kóstoltam, de ez annyira finom volt, hogy most itt lundban három napra való adagot főztem belőle, és holnap is fogok.